Vándorok
1.
Minden hős megpihen egyszer… Minden vándor hazatér…
A négy megfáradt öreg a verandán pihent. A Dalnok kopott hangszerének húrjaival babrált. A Zsoldos fegyvercsörgésre emlékezett. A Harcművész sorba vette dicső ellenfeleit. A Mágus csendben babrálta varázsbotját. Ő a Döntésre gondolt. Választhattak. Az egyik lehetőség, hogy békésen megöregszenek, nyugodtan élik le a hátralevő éveket. A másik, hogy egy új világra, egy új életre és új küzdelemre születnek. Akkor úgy gondolták, elegük van a harcokból. De az évek során a Zsoldost egyre többször kapták rajta, amint kardját az oldalára csatolja, majd lassan, lemondó sóhajjal leveszi és visszazárja a ládába. Egyre többször vették észre, hogy a Harcművész meditációs gyakorlatai testedző tornába fordulnak. Egyre többször fordult elő, hogy a Dalnok ujjai harci dal foszlányait bocsátották útjukra a húrokról. És egyre többször látták, hogy a Mágus régi varázskönyveit bújja, új formulák után kutatva.
Ekkor a Mágus felállt a székből. A többiek érdeklődve nézték, mikor eltűnt a házban, majd egy emberként pattantak fel, mikor ismét megjelent – megviselt köpenyével, faragott botjával, jobb kezében egy kék, csontborítású könyvvel.
Nem volt szükség szavakra. A Zsoldos boldogan övezte fel magát kardjával. A Dalnok újratárazta gondosan karban tartott nyílvetőjét. A Harcművész figyelmesen összehajtogatta és elrakta szertartásos öltözékét, s magához vette kampós tőreit. Készen álltak az újabb csatára, az újabb életre.
Minden hős megpihen egyszer, míg végzete tovább nem ragadja…
Minden vándor hazatér, míg nyughatatlan vére tovább nem hajtja…
2.
- Siess már! Mindjárt jön az őr!
- Úgyse hallja! Tudhatnád már, hogy a Mátrix egy külön világ!
Pedig hallotta. Mikor rákapcsolódott a cég hálózatára, egy pillanatig zuhant – majd repülni kezdett. Bent volt a sárga piramisban – milyen fantáziátlan Ikon! -, ahová még senki sem jutott be. Egy ideig óvatosan suhant az adattornyok között, de aztán rájött, miért nem sikerült még senkinek behatolni: a piramisba nem volt bejárat. Az összes adatcsatorna kifele irányult. Mikor erre rájött – a kinti, szegényes világban a pillanat törtrésze, idebent néhány perc -, már nyugodtabban kutatott. Miért is őriznék ezt a helyet? Eszébe jutott valami. Gyorsan megkereste a kameravezérlő rutint, és blokkolta a rejtekhelyükként szolgáló szoba kameráinak képét. Egy pillanatra beolvadt a kódba, és harmincnégy kamerán nézett ki egyszerre – valahogy így láthat a légy is? – , épp időben, hogy lássa a közeledő őrt. Egy pillanat, egy változó átértékelése, és a szoba ajtaján kattant az elektromos zár. Egy másik módosítás – a nyitókód megváltozott. Még egy paró rutin, és a szobában villogó monitoron zöld felirat jelenik meg.
“Én zártam be az ajtót… nyugi… -=[ Edem ]=-”
Most legalább van ideje feltelepíteni az Adattolvajt. – néhány pillanat műve, és a piramis csatornáin megindul a bitek áradata. Egy pillantás a kamerára – csodálatos dolog a periférikus látás! Hoppá, közelednek az őrök. Még némi módosítás a zárakon, és lódulás vissza a szürke valóságba, hétköznapi, hús-vér emberek közé, akik legtöbbje még sohasem tapasztalta, hogy milyen érzés egyszerre hallgatni a new york-i TV híradót, a dublini élő koncertközvetítést és egy ausztrál telefonbeszélgetést a szomszéd tehenéről, vagy hogy milyen egyszerre több szemmel látni a világot, nézni a napkeltét Bécsben és a naplementét egy denveri biztonsági kamerán, miközben egy új csillag születését figyeled a Hubble szemén keresztül.
- Na, mi van bitzsonglőr, sikerült?
- Persze! – vigyorgott a hacker. – És van egy jó meg egy rossz hírem. Jönnek az őrök…
- És mi a rossz hír?
- Hogy nem jutunk ki harc nélkül.
A három fegyveres csatlakozott a konzolkalóz vigyorához. Ezért voltak itt. Ők a legjobbak. És a Rangers Team ezúttal is elvégezte a feladatát.
Leave a Reply