Szombat
Apró tündér volt, gyorsröptű, kíváncsi. Végigszárnyalt a hófödte házak felett, kétszer megkerült egy magas antennát, s élvezte a napsütötte téli reggelt.
Hirtelen valami felkeltette a figyelmét. Érdeklődve kaptafel a fejét, s egy magas épület felé vette útját. Besuhant egy nyitvafelejtett ablakon, végigszáguldott a folyosókon. Némelyik ajtó előtt megállt, hallgatózott kicsit, majd fejét rázva továbbindult. Már-már feladta a keresést, mikor egy beüvegezett ajtó mögött megtalálta amit keresett.
Berepült az ajtó résén, s csodálkozva leült az ablak sarkába. Lassan megnyugodott, és egyre szélesebb mosollyal lógatta a lábát.
- Te meg mit csinálsz itt?
Észre sem vette, mikor érkezett a másik tündér. Kicsit magasabb volt, s a szárnya sárgán csillogott.
- Hallgatom a zenéjét… – intett a helyiségben tanuló lány felé.
- Milyen zenét? Hiszen nincs is zene?!
- Ülj le. Nézd őt. Hallgasd.
- Tanul. Mit hallgassak rajta?
- Nem, ne a füleddel hallgasd. A szíveddel.
- Azt hogyan kell?
- Nézd az arcát. Nézd a mosolyát. Érezd az örömét. Érezd a boldog pillanatait – az elmúltakat és az eljövendőket. Nézd, milyen elszántan küzd az álmaiért. Hallgasd a zenéjét.
- Nem hallom.
- Várj egy kicsit.
- Semmi… azaz… azt hiszem, hallok valamit… de halk, nagyon halk…
- Várj még. Ne erőltesd. Ne akard hallani – kérd, hogy meghallhasd. Hagyd, hogy a zene találjon meg téged. Hagyd, hogy a zene szóljon hozzád.
- Hallom már. De hisz ez gyönyörű!
Együtt mosolyogtak. S mielőtt továbbindultak, a magasabb tündér megkérdezte:
- Máskor is eljövünk? Máskor is segítesz meghallani a zenét?
- Egyedül is bármikor jöhetsz. Egyedül is hallod már a zenét.
A magasabbik erre csak szótlanul nézte a másikat. Egy pillanattal később az alacsonyabb elmosolyodott.
- Ó, értem már. Hát persze, bármikor eljöhetünk!
Mosolyogva repültek tovább, láthatatlanul, s együtt táncoltak a csak általuk hallott zene dallamára.
Leave a Reply