ThinkEdem Blog

Éjjel

Cipők koppanása a macskakövön. Szél halk hangjátéka a bokorban. A lámpák sárga fénye a falakon. Mozgó árnyékok a lábaim előtt. Zeneszó a kocsmák ajtajából. Sűrű füst egy busz oldalából. Egy szerelmespár dünnyögő beszéde. Egy ölelés, egy csók. Kutyák ugatása a házak udvarából. Egy settenkedő macska lépteinek csendje. A csillagok fényének furcsa mintája. A kulcs csörgése a zárban. A lámpa megnyugtató fénye. Az ismerős falak idegensége. A puha álom hívó szava. Az órák halk ketyegése. Szívem halk dobbanása. Sötétség. Csend. Emlékek.

Éjország

Az éjszaka csöndje kavarog az utcákon. Végigtekint birodalmán: a pislogó kandelábereken, a doromboló villanydróton, a lehunyt szemű házakon, a szendergő fákon, alvó bokrokon. Végigsimít a leveleken, akik álmosan, csendben bólogatnak neki. Halkan lesegít egy tobozt a magányos fenyőfáról. Megsimogatja a halkan ringatózó virágok szirmait. Tudja hogy nincs már sok ideje, mégsem siet. Nem töri meg a nyugalmat, amit áraszt magából.

Apró nesz hallatszik – egy ág roppanása. Kicsiny madár ébredezik fészkén. Hangyák kezdenek bele mindennapos rohangálásukba. Szú perceg egy kicsit riadtan – tán harkályról álmodik. Az éjszaka érzi már ideje leteltét, hát szép lassan visszavonul. Még utoljára körbejárja szűnő birodalmát, halk, könnyű csókkal ébresztve a világot. Mikor végül távozik, egy kakas búcsúéneke kíséri útján, s madarak köszönik csivitelve az esti nyugalmat és békét.

Lassan felkel a nap, s az utolsó istenhozzádot elnyeli a szél.