Csillagtó
Gyerekként talált rá a tóra, mely azonnal magával ragadta. Akkoriban sokat kóborolt, eleinte lázasan keresve valamit, amiről maga sem tudta, megleli-e valaha. Később egyre reménytelenebbé vált a keresés, míg végül már csak a sétáért indult útnak. Aztán megtalálta – vagyis inkább a tó talált őrá. Aznap szokatlanul messze sétált, s hazafele nem a járt utakat követte, csak hagyta, hogy a lábai vigyék. Szinte a háza mellett bukkant arra a kis halomra, amelyről az egész tóra rálátott. Talán ha nem este jár arra, talán ha nem ül le a fűbe, ha felhős az ég… de így azonnal beleszeretett a víz tükrén táncoló parányi lángokba (megannyi tómélyi csillag), az alig látható, inkább csak érezhető, halk hullámzásba. Sok időt töltött itt, de sosem mert fürdeni a tóban: félt, hogy oda lenne a csoda…
× × ×
Az évek során messzire vetődött. Rengeteg csatát megvívott, hol kardjával, hol mágiával, hol egyedül, hol társai segítségével. Volt, hogy ő győzött, s volt, hogy őt győzték le. Sok barátot szerzett, néhányukkal gyakran kóborolt együtt. Járt hegyek közt és végtelen mezőkön. Járt hóban, sárban, sivatagban. Falvakat, városokat látott. Eleinte magával ragadta az izgalom, az újdonság varázsa. A sok ember, a lakatlan vidék. Aztán ahogy múlt a varázs, egyre jobban érezte, valami hiányzik. Eleinte még könnyedén elhessegette az érzést – elég volt a tréfás tündérek erdejeiben kószálnia, vagy zord hegyi emberekkel törni a legmagasabb csúcsok felé. De lassan minden tréfát kiismert, minden sziklát látott már. Egyre jobban gyötörte a hiányérzet. Egy nap végképp elcsigázva járta a bérceket, mikor egy kis, csilingelően nevető forrásra bukkant. Miközben szomját oltotta, hajdanvolt, ismerős érzések csiklandozták belülről – de oly finoman, oly megfoghatatlanul, hogy nem tudta, mi lehet az. Arra gondolt, talán lejjebb, ahol már csermelyként szalad a víz… de ott sem volt sokkal erősebb az érzés. Majd a pataknál… de egy kicsi még hiányzott. Lázasan rohant a víz partján, nap nap után, folyótól folyamig, míg végül elért a tengerhez.
A tenger… Hatalmas hullámai szédítő hangzavarban ostromolták a partot. Megtántorodott. Leült a parti sziklák egyikére, megtámasztotta hátát, és lehunyt szemmel várta, hogy lenyugodjon a víz.
Estére alábbhagyott a szél. A víz még hangos volt, de már csak egy öregember zsémbelésére hasonlított. Lassan feltűnt rajta egy imbolygó fénypont. Egy újabb… Még egy… Lassan elözönlötték a fények a tenger szélét… Halászhajók, gondolta. Egy emlék ébredezett benne, s ő mozdulatlanul várta, hogy a felszínre törjön. Ekkor a felhők közül előbújt a hold titokzatosan mosolygó, kerek arca. Megszédült. Hirtelen mintha egy kortytól lerészegedett volna – túl sok volt a látvány. Behunyta szemét. Hűs permet hullott az arcára. Sós, gondolta. Az a pár csepp tengervíz hamar elpárolgott, de ő egyre csak nyelte a sós vízcseppeket. Tudta, hogy elvesztett valamit – de azért sírt, mert nem tudta, mi az.
× × ×
Megfáradt öregember vánszorgott a mezőn. Itt-ott kiszáradt tönköket talált – a hajdanvolt erdő szomorú emlékeit. Egyetlen kis fát talált csak a környéken, csenevész ágai még árnyat sem adtak, pedig az ősz végén is makacsul szorongatta leveleit. Lassan odaért hozzá – mintha egy kicsit magasabb lenne itt a talaj, gondolta. Alkonyodott. Hátát a fának döntve nézte az eget. Várta az éjszakát. Az első csillag még nyitva találta vén szemeit, melyek lassan lecsukódtak. Azonban szemhéján keresztül is látni vélte a sorra rákacsintó fénypettyeket. Ekkor végre megértette, mit keresett egész életében. Szemei felpattantak – és íme, ahol az imént derékmagas fűszálakat kergetett a szél, most milliónyi apró gyémánt csillogott, játékosan ringatózva a halk, láthatatlan hullámok tetején. A közeli erdőben tündérek táncához zenélt a szél. Szivárványszínű virágszirmok hullottak a fejére a hátának támaszkodó fáról. Elmosolyodott: végre megérkeztem. A tó szelíden visszamosolygott: hiszen mindig is itt voltál.
× × ×
Másnap találtak rá. Ott feküdt a fa tövében, vállán a csenevész ágak által eddig tartogatott levelekkel, kisimult arcán boldog mosollyal, szeme sarkában egy csillogó vízcseppel, s távolba meredeő szemében ezernyi apró, boldog pillanat emlékével. A fa tövében temették el, s a fa csúcsán azóta minden évben egyetlen, szivárványszínű virág nyílik.
Leave a Reply