ThinkEdem Blog

Kép: Gosztola Edit

Egyedül ült a sziklán, s a csillagokat nézte. Néhányukat jól ismerte már, s jóbarátként tekintett rájuk. Többüknek nem tudta nevét, de ettől még nem kevésbé szerette őket. S volt egy maroknyi csillag, melyeket különösen szívesen nézett.

Mindig arra gondolt, milyen lehet csillagnak lenni, ott égni fent, s mosolyogni a halandókra. Milyen lehet reményt adni az utazónak, játékot a gyermeknek, örömet a szerelmesnek, térképet a hajósoknak.

Egy este nem látta a csillagokat. Fényes üstökös szelte át az eget, magára vonva a fiú tekintetét. Lassan, méltóságteljesen vonult át az égen. A fiú egy héten keresztül csodálta, olykor nappal is. Arra gondolt, milyen jó lenne követni az üstököst, utazni a végtelenbe, mindig az üstökös fényében.

Végül az üstökös tovaszállt. A fiú maradt. Az eddigieknél is szívesebben tekintett az éjszakai égboltra. Mikor az üstökös fénye elhalványította az égbolt ragyogását, a fiú észrevett egy kis csillagot, melyet eddig nem vett észre, melyet eddig elrejtettek a többiek. De azon estétől fogva, mikor este az égre nézett, az első csillag, melyet megkeresett, ez a kis csillag volt.