ThinkEdem Blog

I.

Előre. Hátra. Előre. Hátra. Előre. Hátra. Lengek. Lebegek. Szárnyalok. Szél süvít a fülem mellett. Szél fújja a ruhámra aggatott sípokat. A szél játszik a hangszeren, ami én vagyok. Fel. Le. Jobbra. Balra. Minden apró mozdulatom más és más hangot lop a dallamba. A szél dalol. Én – a hangszer – táncolok. Táncolok az általam keltett dallamra, s táncom egy új dallamot kelt életre. Eggyéválok a zenével. Eggyéválok a tánccal. Elmerülök a világban és a világ elmerül bennem. Kinn és benn, fenn és lenn, minden kavarog és forog, és végül nem marad más, csak a Zene és a Tánc. Egyre erősödik, egyre tisztul. Végül a kettő egyesül, s a csend robbanásként hat.

Aztán zuhanni kezdek. Túl sok volt. Kimerültem. Nem bírok tovább szárnyalni. Túl gyors volt. Túl meredek. Erőtlen szárnyaim hiába próbálnak belekapaszkodni a szélbe. Zuhanok. A levegő egyre élesebb hangot csikar ki a ruhámra aggatott sípokból. A zaj egyre elviselhetetlenebb. Ájulás kerülget. Most elalszom, s nem ébredek fel többé. Közelít a zöld: közelít a föld. Sötétség, megváltó csönd.

Fehér fájdalom. Mozdítanám a karomat. Nem megy. Eltört. A lábam is. Érzem a szám szélén szivárgó melegséget: a vérem. Szúr a hátam. Szúr a tüdőm. Haldoklom. Résnyire nyitom a szememet. Végignézek az ágakon, melyek lassították a zuhanásomat. LAssították a halálomat. Vége. Nincs tovább. Itt a dal vége. De micsoda dal volt! Halványan elmosolyodom, nem törődve a fájdalommal. Rémlik, hogy láttam valakit engem bámulni tánc közben. Engem figyelt. Az én zenémet hallgatta. Mosolygott. Ó, újra itt a sötétség. Már nem fáj.

- Megtaláltuk, Mester! Az avaron feküdt, összetörve. Alig él. Nem hiszem…
- De én hiszem. Nem halhat meg. Még nem. Addig nem, míg mindenki az ő énekét nem dalolja, míg mindenki az ő táncát nem járja. Tegyetek meg mindent érte. Halálával az egész viág szegényebb lenne.

S az Ezer Szomorúság Mestere tovább mosolygott.

II.

Sötét van. Minden fekete. Minden egyforma. Fekete fájdalom hasít belém. Felordítok: fekete hang hagyja el a torkomat. Lassan látni kezdem a különbséget fekete és fekete között. Valami kavarog. Minden kavarog. Hatalmas örvénybe bámulok. Az örvény lassan közelít felém. Nem – én közelítek az örvény felé. Ez lenne a vége? Nem, nem lehet. Mindig úgy képzeltem, a végén minden állandó.

Lassan ki tudom venni az örvény részleteit. Számok. Betűk. Hangok. Illatok. Képek. Emlékek. Gondolatok. Körülöttem kavarog minden, ami én voltam. Én vagyok. Vagy micsoda. Mióta kavarog itt minden – nem tudom. Minden itt van, kivéve az időt. Itt nincs idő. Próbálok távolodni az örvénytől. Nem tudok. Látom, ahogy az örvény lassan feloldja… nos, mindazt, ami én vagyok. Azt hiszem, ezt nevezik elmúlásnak. Szomorúsággal tölt el a tudat, hogy nem leszek többé.

Várjunk csak.

Ha meghaltam, miért lélegzem?

Azt hiszem, megnézem ezt az örvényt közelebbről.

Számok. Hangok. Emlékek. De… hiszen erre nem is emlékszem! Vagy mégis? Az ott én vagyok, de a többieket nem ismerem. És nekem soha nem volt világító kövem! Ez biztos! És ez a másik emlék?! Ez is én vagyok, de… de öregebb. Vagyis öregebb, mint amikor meghaltam. Viszont akkor… ezek a jövő emlékei! Tehát élek. Vagyishogy nem halhattam meg, mert akkor nem lehetnék majd ott, hogy emlékezzek. De hiszen… hiszen ez nem az elmúlás! Ez az örvény… az életem! A múló pillanatok!

Különben is, mi ez a rángatás? És mióta rángat? Hé, mi ez? Beszív az örvény, segí…

Csend. Nyugalom. Ez a csend megnyugtató. Nem a hangok hiánya, inkább a vágy a nyugalomra. Sötét van. Valami elborít, alig tudok mozdulni. És miért van sötét?

Izé…

Kinyitom a szemeimet.

Fáj a fény, mégsem zárom össze a szemhéjamat. Örülök a fájdalomnak. Örülök a fénynek. Örülök az életnek. Kicsit zúg a fejem.

Végigpillantok magamon. Kötések borítanak. Ágyban fekszem. Egy hatalmas szobában. Valaki megmozdul. Az ágy mellé lép. Egy kő-fej hajol fölém. Azt mondja, rendbejövök. Azt mondja, az Ezer Mosoly Mestere mentett meg. Azt mondja, pihennem kell. Igen, pihennem kell. Álmos vagyok.

Ó, sötétség, hát elhagytál végre?

Lassan elmerülök az álom énekében.

III.

Lassan egy hónapja élek a kolostorban. Az Ezer Mosoly Mesterének kolostorában. Csak kétszer láttam a Mestert (egy kortalan humánt, aki egyszerre látszik bohó ifjúnak és elföltőket megélt aggastyánnak). Mindkét alkalommal mosolygott. Nem értem, miért. Itt csak unalmas, szürke falak vannak. A kíséretének egyik tagja egyszer azt mondta, én csaltam mosolyt az arcára. Én. Na persze. Azt mondják, látta a táncomat, és hallgatta a zenémet. Azt sem tudom, hogy kell táncolni!

Persze, lehet, hogy tudom. Nem melékszem semmire. Mikor szóltam a gyógyítóknak, ők csak mosolyogtak, és azt mondták, ez természetes. Azt mondták, hogy elmém így védekezik a halál ellen. Azt mondják, meghaltam. De hát arra sem emlékszem, hogy éltem volna! Ráadásul valaki mindenféle hülye sípokat varrt a ruhámra!

No igen. Állítólag én voltam. Nem igazán hiszem el, de inkább hagyom, hátha… Különben sem zavar annyira. Néha egész kellemes a sípok hangja. Mintha emlékeztetne valamire.

Egyvalamiben biztos vagyok: unatkozom! Unom magam itt a szürke falak között. Néha elnézegetem a kolostor tornyából a Vérerdő messzi körvonalait. Olyan… izgalmasnak látszik. Még két nap! Azt mondták, még két napot bírjak ki, és mehetek haza. Mintha tudnám, hol van az. Na, mindegy, ennél az unalmas kolostornál bármi jobb.

Tulajdonképpen… mire várok? Újra tudok repülni. Már meggyógyultam.

Mi az ott? Valami csillog a távolban. Sehol senki… és nincs is messze. Éppen csak egy kicsit röppenek közelebb! Csak vetek rá egy pillantást!

No, nézd csak, milyen más minden innen fentről! A szél is más… nem fúj, inkább simogat, körbeölel, fogja a kezem. És… igen, zenél. Fütyül. A sípok… igen, a sípok zenélnek. Én vagyok a hangszer. Nézzük csak…

Képek rohannak meg. Látom magamat. Érzem a szelet. Hallom a zenét. Emlékszem… emlékszem! Tudom a nevemet, tudom, milyen színű bögréből ittam kölyökkoromban, emlékszem, hogyan varrtam fel egymás után, apránként a sípokat, és mennyire örültem, mikor kész lett…

Mindenre emlékszem…

Mindenre…

Emlékszem, hogyan haltam meg…

Az… nem lehet…

Remegek… Nem mozdul a szárnyam… Zuhanok… Valami fénylik alattam… Rémülten nézem a közelítő földet. Belém ütközik.

Pislákoló tudatomal még látom, mi csillogott. Pont mellé zuhantam. Egy világító kristály. Szép. Halálosan szép.

Egyre gyengülő akaratom a kő köré fonja ujjaim. Sötétség.

- Mester! A szélszerzet!
- Tudom. Hozzátok be. Ma este utoljára alszik itt. Holnap elindul, hogy énekeljen a földnek, énekeljen a víznek, énekeljen a szélnek, és énekeljen a napnak, énekeljen a holdnak, énekeljen az égnek, és énekeljen az embereknek. És éneke túléli őt, túléli ezt a kort, és örökkön szárnyalni fog. Mert mindig lesz valaki, aki meghallgatván megérti, hogy mi az Élet, és tudni fogja, mit kell tennie. Mindig lesz valaki, aki tovább énekli a Szélszerzet dalát, a Szélszerzetét, aki mosolyt csalt az Ezer Bánat Mesterének arcára. Most eriggy.
- Igen, Mester.