Loading ...
Monday, January 4th, 2010 “…valaki mondja meg, hol marad?”
Régen minden egyszerű volt. Eszembe jutott egy érzés, egy gondolat, egy hangulat. Néha továbbállt, maga után húzva testvéreinek láncát, de előfordult, hogy nem tágított. Ott körözött, ott figyelt, amíg nem írtam le. S miután leírtam, már jött is a következő szó, következő mondat, ami utána kívánkozott. Aztán egy újabb, még egy, és még, még, végül megszületett valami, ami kerek volt, és egész. Volt olyan is, hogy felrémlett egy kép, egy végszó: és nekem le kellett írnom, mi volt előtte – és mire a végére értem, azt vettem észre, hogy a kép az ellenkezőjére váltott; aki addig rettegett ellenség volt, óvó kezű barátnak bizonyult.
Mostanra elfogytak a szavak. Ha fel is rémlik egy-egy kósza gondolat, halvány kép csupán. Ha nem vigyázok, rögtön szétfoszlik, tovaszáll. És bármily gondosan óvom is, egyedül marad. Nem húzza el testvéreit szemem előtt, nem kelt áradó folyamot gondolataimból. Ha papírra vetem is, tanácstalanul várom a folytatást.
Már nincs mit mondanom.